Vajon akkor is divat elfogadni a másságot, ha nem szexuális szokásokról van szó? Máshogy mondom: a "szex" fogalmába lassan bármi belefér. Ugyanilyen nagyvonalú a társadalom az "élettel" is?

Úgy érzem, valami nagyon nem stimmel a „másság” fogalma körül. A közelmúltban írtam az éber kómában fekvő francia férfiről, akit a bíróság felesége kívánságával egybehangzóan halálra ítélt. A férfi – lévén kómában – nem tudott nyilatkozni, kíván-e így élni, vagy sem. Így a család, a döntéshozók, és persze az okos megmondóemberek, akik kommentálják az eseményüket, saját fantáziájukra kénytelenek hagyatkozni. A visszatérő szlogen: „Ez így nem élet!” Valóban, mi, akik reggel felkelünk, megmosakszunk, vécére megyünk, eszünk, dolgozni indulunk, mobilozunk, el nem tudnánk képzelni az életünket egy ágyban fekve. Egész nap. Minden nap. Mert ez az élet gyökeresen más, mint a miénk. De ez azt is jelenti, hogy akkor élhetetlen?

Ugyanebben a posztban felhoztam Martin Pistorius esetét, aki szintén éveket töltött kómában, de mint később kiderült, szinte mindent hallott és látott, ami körülötte történt, értelmi képességeinek birtokában volt, és azzal szórakoztatta magát, hogy különböző történeteket talált ki. Martin később magához tért, és most teljes életet él. Azaz… Álljunk csak meg egy pillanatra! Hiszen tolókocsihoz van kötve, és egy számítógép segítségével beszél. Akkor nevezhetjük ezt életnek? Mit mondanak a megmondóemberek?

Martin és felesége

Ezen a ponton eszembe jut Stephen Hawking, akit napjaink egyik legokosabb emberének tartanak. Hogy is fest Hawking valójában? Segítek.

És eszembe jut az AFP vizsgálat, ami nem olyan rég még kötelező volt kismamák számára. Mire is szolgált? Meglehetősen pontatlan, és megbízhatatlan információval arra nézve, hogy lehet-e a születendő babának Down kórja. Ezt ugye fontos időben tudni, hogy az anyuka ebben az esetben elvetethesse a magzatot. Annak ellenére, hogy ma már számtalan példa igazolja, hogy Down szindrómával is lehet teljes életet élni.

Alexis - nem tökéletes. És te?

Egy downos férfi. Ő megérhette a felnőttkort.

A másság elfogadása szerintem nem a felvonulással kezdődik, hanem mondjuk azzal, hogy hagyjuk a más kategóriába eső illetőt élni. Magyarul: nem vesszük el az életét. Soha nem derül már ki, mit tett volna Nick Vujicic anyja, ha a terhesség korai szakaszában megtudja, hogy születendő gyermekének nincsenek végtagjai. Egy sem. (Persze Isten nem bízta a véletlenre a dolgot, Nick egy lelkész-nővér házaspár gyermekeként született.) Évekig a kis Nick is meg volt róla győződve, hogy jobb lenne meghalnia, meg is próbálta belefojtani magát a fürdővízbe. Ha belegondolok, lehet, hogy valamelyik benelux államban legális eutanáziában is részesülhetett volna, mert errefelé már fontolgatják a gyermek eutanázia legalizálását is.

Nick és családja a strandon

Mi van ma Nickkel? Profi motivációs tréner. Fogyatékkal élők tömegeit győzi meg róla, hogy küzdjenek az életükért. De nem csak őket: céltévesztett emberek, depis tinik és mindenféle hallgatóság falja az üzeneteit, akkora élni akarás árad belőle. Gyönyörű felesége van, és egy két éves kisfia. És közben elképesztően MÁS, mint mi, képzeld csak el, ha szembejönne az utcán.

Számold csak meg az embereket! Ezek mind Nick miatt jöttek ide.

Eszembe jut Abigail és Britanny Hensel sziámi ikrek is, akinek a szüleik minden bizonnyal az életüket mentették meg, amikor nem kérték a szétválasztó műtétet. A lányoknak jogosítványuk, diplomájuk, számos barátjuk van. Az életük nyilván nem könnyű, de nem tűnnek még csak depressziósnak sem. És ők élhetnek, számos ikerrel ellentétben, akik belehaltak ilyen műtétekbe. (Tegyük hozzá, a szülészeten pár napot jósoltak nekik.)

Aby, Brit és a barátnők

A mássággal való együttéléshez bátorság kell, és a valódi bátor ember ma kevés. A kérdés az, mi a fontosabb: megfelelni valamiféle elvárásoknak, akár másoké, akár a miénk, vagy megtanulni élni az életet, úgy, ahogy van?