Kell a sokk Európának, aminek szívében, Brüsszelben a második világháború óta először zárják be szombaton a zsinagógákat. Vajon igaza van a város főrabbijának, és valóban nincs már jövőjük a zsidóknak Európában? Egy biztos: a Saul fia 4 rangos díjat kapott a hétvégén: a zágrábi nemzetközi filmfesztivál fődíját, a stockholmi nemzetközi filmfesztivál legjobb rendező díját, a lengyel Camerimage filmfesztiválon operatőri különdíjat, míg a londoni zsidó filmfesztiválon a legjobb első filmnek ítélték.A film egyszerűen ráül az ember mellkasára, kiszorítja belőle a szuszt, és ott marad. Hogy miért? Megpróbáltuk összefoglalni.

Milyen egyszerű lenne az élet, ha képesek lennénk rá, hogy soha ne hazudjunk. De ha még valamilyen morál jegyében rá is kényszerítjük magunkat, hogy objektív kérdésekben igazat mondjuk a körülöttünk élőknek, súlyos esetben akár a hatóságoknak is, azt mindenképpen elvárjuk, hogy legalább a kultúra, művészet, szórakozás világában nekünk tetsző hazugságokkal árasszanak el bennünket nap mint nap.

Röhrig Géza első filmszerepe. Szándékosan kerestek amatőrt.

Nemes Jeles László Cannes óta egy csapásra híressé vált alkotása, a Saul fia a Sonderkommando „életébe” enged bepillantást, azaz azoknak az auscwitzi raboknak a világába, akiknek társaik megsemmisítésében, illetve nyomaik eltakarításában kellett segédkezniük a krematóriumok körül. Ez nagyjából eleve kizárja, hogy bárkivel is szívesen azonosuljunk, ennek ellenére a Sault állhatatosan követő kamera arra kényszerít minket, hogy mi is mindent átéljünk, amit a film főhőse: közvetlen közelről szemlélhetjük a krematóriumok mocskos padlóját, amiről naponta ki tudja hányszor mossák fel a meggyilkoltak után maradt szennyet, hallhatjuk az új transzportok bábeli zűrzavarát, a gyerekek sírásával, az egymást kereső rokonok kiabálásával, érezhetjük a lökdösődésüket, érezhetjük az örökös bűzt is, ahogy a sonderkommandósok szürke sáljukat orruk elé húzzák, hogy tovább folytathassák munkájukat.

A magyar film stábja Cannes-ban

A rendező egy interjúban elmondta, hogy a Holocaust filmeknek megvannak a maguk kliséi: kötelező a túlélőkre koncentrálni, a cselekményben mindig lennie kell egy gonosz SS-esnek, de egy emberséges németnek is, aki segíteni akar, és persze elmaradhatatlan valamiféle happy end, hogy a nézők megnyugodjanak.

A magyar rendszer nyugatitól való eltéréseinek köszönhető, hogy nálunk még lehetett olyan filmet készíteni, ami szakít ezzel az áldozatok emlékét is meggyalázó, történelmietlen maszlaggal. A meggyilkolt milliók ugyanis nem ezt élték át, sokkal inkább azt, mint Saul: már elevenen a pokol részévé váltak, minden reménysugár nélkül.

Nemes Jeles László. Több mint 10 évig élt "barlanglakóként", mígnem elkészítette a Sault.

A film lényege számomra egy mondatba belefér: az élet belesűríthető egyetlen reménykedő pillantásba, amit sok kétségbeesett és hiábavaló futkározástól fáradtan egy kisgyerek után vet az ember, akiről nem tud – és már nem is fog tudni soha – semmit sem. Aztán puskaropogás. 

Szívesen vásárolnád meg a legjobb könyveket akciós áron karácsonyra?  Nézd meg könyvespolcunkat a gyereknevelésről, pszichológiáról vagy aktuálpolitikai kérdésekről! A regényeket se hagyd ki!